Egy marslakó emlékiratai

Egy utasszállító repülőgép, fedélzetén 251 utassal, Közép-Afrika térségében találkozott az öt millió esztendővel korábbi Földdel. Egy másodperccel később az idősebb bolygó teljes élővilága bálnástul, kékbörzsönyös sápi gyurgyalagostul és emberestül kihalt. A repülőgépen azonban mindenki életben maradt, hiszen a bolygó-randi során a gép éppen a bolygók érintkezésének túlélési térszeletében tartózkodott. Az emberiség létszáma így csökkent egy szempillantás alatt 252-re.

A repülőgép kizuhant az öregebb Föld gravitációs teréből, és fejjel lefelé bezuhant az öt millió évvel fiatalabb Föld légkörébe, s a pilóta kényszerleszállást hajtott végre. Ősapáinknak és ősanyáinknak még arra sem volt idejük, hogy meglepődjenek. A legtöbben csak azt konstatálták, hogy nincs térerő. Volt viszont két hold az égen, szóval végül mégiscsak meglepődtek.

Az első osztályon utazókból egy elit civilizáció jött létre, míg a turista osztály, elnevezéséhez híven, elindult, hogy újra létrehozza az emberiséget. Ennyit az emberi faj eredetéről! Köszönjük szépen, Darwin!

Az első osztály először a holdakat, majd a Marsot hódította meg, végül pedig úgy döntött, hogy örökre, vagy legalább is nagyon hosszú időre biztonságba helyezi magát, és az egyik hold belsejét úgy alakítja át, hogy a Napba süllyedve, a Nap energiájával hűtött hold-magban kialakított ökoszféra paradicsomában élhessen, míg a világ világ.

Ez a döntés persze visszavonhatatlan volt: a holdból eszkábált, önfenntartó csodarendszer a Nap középpontjába süllyedve korlátlan energiához jutott, s a Nap köpenye jól védte minden kozmikus veszélytől, viszont a tűzkatlan szívéből már soha többé nem volt kiút. Valószínűleg nem is volt rá szükség, a klausztrofóbia nyilvánvaló kísértésének ellenére sem.

Az Amerikai Egyesült Államok a XX. század második felében elindított egy titkos űrprogramot, amelynek keretében a Déli-sarkon egy mini-űrkikötőt hoztak létre egy mini-űrhajóval, amelynek az lett volna a feladata, hogy az oroszok kémműholdjait szépen összefogdossa. A hidegháború elmúltával azonban az állomást használaton kívül helyezték. Sokáig csak egy akta képében kísértett a Pentagon asztalain, míg végül az egészet átadták a Meteorológiai Szolgálatnak, hogy az a havas tájból kimagasló űrhajó tetején egy meteorológiai állomást hozhasson létre. Mivel a pályázók közül egyedül én nem konyítottam a meteorológiához, azonnal megkaptam az állomás egyetlen főre kiírt, éves üzemeltetői állását, és bizonyos kapcsolók kapcsolgatásán kívül nem is akadt ott semmi dolgom.

Unalmamban azt játszottam, hogy űrhajós vagyok. Az élelmiszerraktárakból raklapszámra hordtam fel az űrhajó rakterébe a konzerveket, és magamhoz vettem az idióták számára készített vészstart kézikönyvet is, amely lépésről lépésre vezetett az űrhajóssá válás rögös útján. Megtanultam, hogyan kell felvenni az űrruhát, illetve hogy hol találom az űrhajó kilövését elindító, egyetlen gombot.

A játék komolysága érdekében még a kilövés időpontját is kitűztem: éppen a két Föld randiját megelőző percekben kezet ráztam a felsorakozott, magas rangú tisztekkel, beszálltam az űrhajóba, és nagy komolyan becsatoltam magam. Igazi boldogságot éreztem, ám ekkor körben a horizonton egy vékony, tüzes karima tűnt fel, amely eszeveszett gyorsasággal közelített felém. Reflexszerűen a konzolba préseltem a startgombot, és... igazi űrhajós lettem, de alattam a bolygó, az én bolygóm szénné égett.

A gombok között találtam egy Mars feliratút, amit megnyomtam, hiszen hová is mehetnék máshová, mint a Marsra. Egy év múlva elértem a vörös bolygót. A kémműhold-befogó automatika leszállás előtt még befogott egy műhold-féleséget, majd Marsot értem. Ezt a műholdat, amelyből aztán megismerhettem az emberiség múltját, vagyis a jövőjét, az első osztály készítette a Napba süllyedés előtt.

…és itt az én édes-bús történetem vége. Egy kicsi marslakó ücsörög egy marsi leszállóegységben, s bámul a Napba, azon törve a fejét, hogy hol lenne most szívesebben: a Napban vagy ötmillió évvel ezelőtt, a Földön.

Der erste Kontakt

A világűr óceánjának határtalan mélységei nemcsak csodálatos, égi tünemények képét vagy fantasztikus világok miriádjának rejtélyeit őrzik, hanem elszalasztott, pompás uzsonnák emlékeit is.

A gigantikus űrváros csillagközi sebességgel ereszkedett a naprendszerbe, majd a Jupitert elhagyva fokozatosan lelassult, hogy végül a Föld és a Hold között feszülő gravitációs húr felénél lehorgonyozzon. A kezdeti, néma döbbenetet követően hirtelen nagy sürgés-forgás támadt mindkét oldalon! A két faj, a gollipontárok és az emberek mikrohullámon civilizációs alapcsomagot cseréltek, s így viszonylag hamar, szűk egy hónapon belül már a rádiós kommunikáció is lehetségessé vált. Ezt követően további hosszú hónapok teltek el a szokásos bizalmatlankodással, a véletlen és szándékos félreértések, félrefordítások tisztázásával, a szakértőcskék hümmögéseivel, nem utolsósorban pedig a másik fél gyenge pontjainak kifürkészésével, és az ezekre alapozott, legyőzhetetlennek hitt, harci stratégiák kifundálásával.

Filmek tucatjai, a samponos dobozokból és öngyújtókból összetákolt csillaghajók YouTube-os stop motion animációitól kezdve egészen a hollywoodi szuperprodukciókig, illetve megannyi műalkotás, performansz, zenemű és színdarab segített feldolgozni azt a lelki-szellemi krízist, amit az idegenek megjelenése a Földön okozott. Lelkes londoni amatőrök például a Rómeó és Júlia ember–gollipontár párra átírt változatát állították, pontosabban szállították az esetükben már világegyetemet jelentő deszkákra.

Persze nem lenne ember az ember, ha a gollipontár-szimpatizánsok rendszeresen nem kerültek volna heves összeütközésbe azokkal az idegengyűlölőkkel, akik végre már nem, vagyis nemcsak egymást agyabugyálták el bizonyos bőr alatti pigmentek felett érzett, cseppet sem plátói csatározásaikban.

Végül aztán a gollipontárok törték meg a jeget, és megelégelvén a sok huzavonát, a bizalom fontos lépéseként leküldték a Földre poppapoppájukat, Flehor Lehorkát, akinek első szavait a Capitoleum előtt összegyűlt, hatalmas tömeg már türelmetlenül várta. A leginkább egy cirmos kerti tulipán és egy bedrogozott botsáska szerelemgyerekére emlékeztető gollipontár követ bizonytalanul felegyenesedett, egy kicsit előbbre szökkent-csusszant a szónoki emelvényen, óvatosan megkocogtatta a... valamijével a mikrofont, kinyitott egy hangrést a szkafanderén, és fordító-tappancsának kellemes hangján így szólt:

– Földi emberek, kedves barátaim! Flehor Lehorka vagyok, a poppapoppa. A távoli Gollitár ikerbolygó gollipontárjainak üdvözletét hozom! Egy ideillő, gollipontár szólást idézve: nagy nap ez a mai, nagyobb, mint a tegnapi, még akkor is, ha tegnap egyébként sem történt semmi figyelemre méltó! Mily' nagy öröm, hogy nem vagyunk egyedül a világmindenségben, és hogy végre-valahára létre is jött a várva várt, nagy találkozás! Mint poppapoppa, meghajtom magam régi, szent törvényeink előtt, és ismerkedésünk legfontosabb lépéseként felajánlom magam az embereknek: egyenek meg, hogy aztán a leszállóegységem az Önök poppapoppáját is felvihesse a gollipontár csillaghajóba, ahol a társaim, a tisztelet viszonzásaként, őt is illő módon megegyék. Erre az alkalomra egy különleges fűszerkeveréket is hoztam magammal, magamra, a gollitári horgonylárvák rendkívül ízletes őrleményét, amelyet haldokló napunk sápadt fénye szárított, majd szorgos kutyahínárok hidratáltak és dehidratáltak újra meg újra villámgyors emésztő-űröcskéikben. Végezetül engedjék meg, kérem, hogy evés előtt még táncoljak egy kicsit maguknak...

Hát valahogy így kezdődött a háború, amely során nem egy ember, és nem egy gollipontár vesztette életét. Persze az is igaz, hogy végül senki nem evett meg senkit.

Kapszula

– A fal mögött mi van?

– Erdő, amiben minden, a fák, a bogarak, a füvek, de még a levegő is, valaha ember volt. Aztán eszeveszett evolúció vette kezdetét. Évmilliárdok teltek...

– Be lehet menni?

– Bent vagy.