I.
Első földi emlékem, hogy tengerparti nevelő-dédapám, aki mindenképpen azt akarta, hogy a Marson temessék el, egy hatalmas, szőlő formájú, ám mandulaízű fagyit nyomott a kezembe, és így szólt:
– Egyszer jön majd egy nő, tudod, egy olyan tarka ruhás, aki a szívedet ki akarja csalni a házából, kicsi hajasbaba (általában így szólított), de nehogy odaadd ám neki!
Akkor is, mind addig minden nap, szépségekkel telt, vénséges árkádok alatt indultunk haza a virág-indás házba, fel, a hegyoldalba. Az árkádok falain akkor is, mint mindig, megbámultam azokat a kopottas, málló, évezredes festményeket, amelyeket ottfelejtett az idő, és megpróbáltam belőlük egy épkézláb történetet összerakni. Gyermekként halványan élt bennem a sejtés, hogy ami a fejemben kavarogni szokott, az már valóság. Miután felnőttem, sőt meg is öregedtem, ez a sejtés kőtömbnyi tudássá érett bennem.
A temetést a Marson nehéz volt elintézni, ugyanis akkoriban mindenki marsi földben szeretett volna örök nyugalomra térni. Végül is egy teherszállító űrhajó vállalta, hogy pályájáról kissé letérve kilövi tengerparti nevelő-dédapám koporsóját a vörös bolygóra. Abban meg már csak elég volt erősen hinni, hogy a becsapódás által felvert finom, marsi por be is temeti a koporsót, már ha az, áthaladva a ritkás légkörön, nem ég el egészen, s egyáltalán eléri a bolygó unalmas felszínét.
Erről jut eszembe: a marsi városok olyanok, mint a marsi asszonyok! Részletes géntérkép nélkül ötven méternél jobban meg sem lehet közelíteni őket.
Méter… Az is csak mérés eredménye, ha valamit mérhetetlennek nevezünk. A csillagos ég például ilyen. Az unalom is. Mintha egész életemben vártam volna valami meghökkentőre, pedig az élet csak ritkán szolgál ilyesmivel. Egyszer azonban mindennek eljön az ideje.

II.
A klandrimanditák 2032-ben két hét leforgása alatt érkeztek meg a Földre. Ennyi időre volt szüksége ennek az öt, elefánt nagyságú, tejfehér, körteformájú lénynek, hogy fokozatosan lelassulva formát öltsön egy katonai bázis hangárjában.
A klandrimanditák azért jöttek le közénk a létezés Alpok-vonulatai közül, hogy megosszák velünk a hírt: hamarosan szabálytalan eseményhorizontok lepik el a naprendszert, és ha nem teszünk semmit, a mi bolygónk is el fog pusztulni.
– Egyetlen megoldás létezik arra, hogy ez ne történhessen meg! – mondták. – Átadjuk nektek a technológiát, amellyel két méter átmérőjű, speciális anyagból készült gömbökben embereket kell visszaküldenetek a múltba, pontosan egy ezredmásodperccel korábbra. Ezeknek a gömbökbe zárt embereknek igent vagy nemet kell mondaniuk a születőben lévő, s így akkor még elterelhető eseményhorizontokra, amelyek így nem okoznak majd semmi gondot nektek. A gömbök csak rövid időt tölthetnek el a közeli múltban, ahol, mivel már alig létezik, nagyon nagy a nyomás és a hő. A visszatért gömböket aztán le kell hűteni, és újra fel lehet használni.
A klandrimanditák, miután átadták az üzenetet és a visszatérő gömbök gyártási adatait, hevesen osztódni kezdtek, és hamarosan el is pusztultak. Ez volt az ő áldozatuk.

III.
Megalapítottuk a Jelen Létrehozási Hivatalt, készítettünk nyolcvanhárom gömböt, majd elkezdődtek a menetrendszerű eseményhorizont-elterelések. A Föld látszólag megint megmenekült egy külső fenyegetéstől, és az időjárók - az emberek a visszatérő gömbök utasait nevezték így – nagy megbecsülésnek örvendtek. Egyikük, Kyerze Geidd, különösen nagy népszerűséget szerzett az egyik versével:

                                                   A Jelen Létrehozási Hivatalban dolgozom.
                                                   Hivatalosan minden fáj.
                                                   Miért nem gyászolunk meg minden egyes pillanatot?
                                                   Múlnak, nem?