Lassan széttép a számomra kiutalt, nagy és dicsőséges fájdalom-állat. Faljuk, faljuk egymást, udvariasan és előzékenyen kínálgatva egymás szájába a falatokat.
Néha nevetek egyet, néha nevet egyet, sajnos pontosan úgy, mint amikor egy lánnyal csókoltuk egymást. Ha az elmúlt, ez miért nem múlik már el?
Mégis szép faja ez a halálnak! Nemes és iszonyúan lassú, hiszen csak az enyém.