Lassan széttép a számomra kiutalt, nagy és dicsőséges fájdalom-állat. Faljuk, faljuk egymást, udvariasan és előzékenyen kínálgatva egymás szájába a falatokat.
Néha nevetek egyet, néha nevet egyet, sajnos pontosan úgy, mint amikor egy lánnyal csókoltuk egymást. Ha az elmúlt, ez miért nem múlik már el?
Mégis szép faja ez a halálnak! Nemes és iszonyúan lassú, hiszen csak az enyém.

Ki tehet arról, hogy betűk előtti ember növekszik bennem, és így számomra már nincsen hely? Ha te is úgy jártál, ahogy én, álljunk rá ugyanarra a kőre, én holnap, te ezer év múlva. Mi lesz a különbség? Az biztosan nem, hogy addigra elkészül a világ.
Magány, nagy bolygó. Érezni a közelét, és azt a nagy hideget, mely akkor sem megy el, amikor felszárad az éj.
Ezer év, és a tiéd lehet ez a hideg, de már nem benned.

Az amerikai fiú elbeszélője 2032. április 32-én, délután kettő előtt két perccel, tehát kissé elkésve esett be saját, belső, párhuzamos gyermekkorának temetésére, zsebében a meg nem született, tehát még monológ állapotú nekrológgal. Körben a letépett, más források szerint véletlenül leszakadt karú játékmaci, egy fiúk által is dédelgethető baba, donaldkacsa a rágópapírról (színei kissé aszinkronban), a nyelvöltögető kutyapersely, és a légpuskával százszor is levadászott műanyag-indián már türelmetlenül izegtek-mozogtak (egyszerre mindig csak ketten, hisz' csak két kezem van, nem igaz?). Ők a hallgatóság első sora, második sor nincs, így nekünk már csak a harmadik sorban jutott hely.

Az időközben aláereszkedett, trigitális kivetítőn már film pereg: Diszkódémon, azonnali közönségsikert eredményező, trendi elspiritualizálástól mentesen, lélek-nuncsakuzik a Legyek Urával. A Kádár-kórban. Valahol Európában.

Fentről, a kiégett-fotókék égen billegő, kézzel pingált fileteado fatábla-felhőkről az szitál lefelé, de a falusi, kis tavon is (ki gépen száll fölébe, annak tán tócsa se) az úszik felénk háphápogva, meg a jégdarabos pártitkár-fagyiból is azt radulázzuk magunkba befelé, hogy te magasságos habospántlika, anno tényleg az volt, hogy együtt kiterveltük, hogy elraboljuk a permetezőhelikoptert a hizlalda udvaráról, hogy aztán végül is azért ne raboljuk el a permetezőhelikoptert a hizlalda udvaráról, mert nem tudtuk az éjjeliőr kutyájának a nevét. Helyesen. Kiejteni.

Hálás vagyok ezért a tapétához való díszszegély-csíkkal sebbel-lobbal áttekert Tisza-cipős dobozban karácsony után egy héttel a küszöb előtt hagyott ajándékért, gyermekkorom összetört cserepeiért. Jó lesz az még egyszer valamire, mondaná megboldogult nagyanyám!

Aki ezt a könyvet írta, egy cseppet sem nosztalgikus vagy szentimentális, inkább csak olyan kegyetlen a szeme sarka nézése, mint egy mindenre elszánt kovbojnak, de bárcsak mindenki úgy lenne kegyetlen és mindenre elszánt a világban, ahogyan Csepregi János.

Egyszer s mindenkorra felnőttünk? Irány Amerika, irány l'isola del giorno prima!

Györgyi Csaba (Vendégszöveg Blog)

Haladjunk mi is kívülről befelé. A könyvet tükörezüst borító védi, melyben a figyelmes olvasó akár még saját magát is megpillanthatja. Ehhez természetesen megfelelő szögben kell tartani a könyvet.
Másodszor: a heraldikában az ezüst a fehérnek felel meg, ahogyan esetünkben is a Morgensternt tiszta papírra írják.
Még egy lépés befelé... a lélek olyan ezüst, amely még nem arany, mert csak a Nap arany, ráadásul az időjárástól függően az sem mindig. Aki tehát kézbe veszi ezt a könyvet, vigyázzon, mert lelket vesz kezébe!

A kötetbe lapozva a versekkel üdén együtthangzó arculattal találkozni, melyet egy olyan, háttérben maradni képes, mégis tehetséges grafikus szőtt-szült, aki talán nem is szeretné, ha sokat emlegetném.
Szerintem sem kell túlzásba vinni ezt az emlegetést, ugyanis nagy kincs ő, és biztosan hallani fogunk még róla, hiszen olyanokra, akik köröket rajzolnak az égre, mindig szükség lesz.

fogyó múltadba születsz naponta
kintről befelé bentről kifelé
kopsz
…miközben idegen bőrök és idegen ruhák is kopnak, s a szerves zárványtudatban interakciók helyett szídzsíájjal felturbózott, idegen emlékek bujkálnak.
Mivel benne van a levegőben, hogy kívül rekedtünk önmagunkon, ezért divat lett elidegenedésről és ál-téridők menekülő-alagútjairól röfögni, de hiteles és jó mértékkel ábrázolt, valóban átélt folyamatokba illesztve, mint e könyvben is, szabad, sőt kell is a helyére tenni, hogy miért és hogyan idegenedik el az ember a valóságtól, mely
túl nagy
túl tágas
hogy élettel
hogy új élettel
lehessen megtölteni

idegenként
élsz bennem tovább
A gyászmunka intimitása végső soron rokonítható az amputált végtagok fantom-fájdalmának kezelésével. Csepregi János beavatja műve befogadóit a minden ember számára adott, folyamatos haldoklás semmiféle csillapítást nem tűrő rítusába-ritmusába.

nincsenek rétegek melyek inger és
érzékelés közé húznának sáncokat
Semmi ködbe bugyolált, lírai áradás, csak a valósággal nagy felületen történő, közvetlen érintkezés? Hát hogyan lesz úgy menő költő Cs. J.-ból, ha semminket, de komolyan: semminket nem hajlandó kielégíteni, s amit ad, azt sem adja egykönnyen? Mégis, kinek kell ez a dunnaként ránk terülő meztelenség, hol sem a szavak sem hiányuk nem teremt? Hát csak saját poklot lehet járni, amikor elbújni nincs hova, mert nagyon fáj, hogy a haló szövetekkel anya is, halhatatlanság is együtthal?

Igen, járni csak saját poklot lehet, és míg vacogva várjuk Isten érkezését, legalább ezt az egy mentőkérdést illene nagyon jól megtanulnunk ahhoz, hogy végül teljesen megtisztulhassunk.
Tulajdonképpen kinek is kell itt megtanulni beszélni? Az Istennek vagy az embernek?

Miért vannak egyáltalán költők, és ezüstkönyv-lelkű Csepregi János miért az?
Talán azért, mert Simon mágus tornyából kirontó garabonciásunk ő, amikor tudatosan el nem idegenített, sőt az önkifejezés erős vágyával még magához is ölelt belső égéseibe öltözve értünk forr a dala, és helyettünk nézi a farkas szemét?

Ezt a kötet nyomot hagy, és legjobban egyik saját sora jellemzi:
valami ami nem cukrozott

Györgyi Csaba (Vendégszöveg Blog)

I.
Első földi emlékem, hogy tengerparti nevelő-dédapám, aki mindenképpen azt akarta, hogy a Marson temessék el, egy hatalmas, szőlő formájú, ám mandulaízű fagyit nyomott a kezembe, és így szólt:
– Egyszer jön majd egy nő, tudod, egy olyan tarka ruhás, aki a szívedet ki akarja csalni a házából, kicsi hajasbaba (általában így szólított), de nehogy odaadd ám neki!
Akkor is, mind addig minden nap, szépségekkel telt, vénséges árkádok alatt indultunk haza a virág-indás házba, fel, a hegyoldalba. Az árkádok falain akkor is, mint mindig, megbámultam azokat a kopottas, málló, évezredes festményeket, amelyeket ottfelejtett az idő, és megpróbáltam belőlük egy épkézláb történetet összerakni. Gyermekként halványan élt bennem a sejtés, hogy ami a fejemben kavarogni szokott, az már valóság. Miután felnőttem, sőt meg is öregedtem, ez a sejtés kőtömbnyi tudássá érett bennem.
A temetést a Marson nehéz volt elintézni, ugyanis akkoriban mindenki marsi földben szeretett volna örök nyugalomra térni. Végül is egy teherszállító űrhajó vállalta, hogy pályájáról kissé letérve kilövi tengerparti nevelő-dédapám koporsóját a vörös bolygóra. Abban meg már csak elég volt erősen hinni, hogy a becsapódás által felvert finom, marsi por be is temeti a koporsót, már ha az, áthaladva a ritkás légkörön, nem ég el egészen, s egyáltalán eléri a bolygó unalmas felszínét.
Erről jut eszembe: a marsi városok olyanok, mint a marsi asszonyok! Részletes géntérkép nélkül ötven méternél jobban meg sem lehet közelíteni őket.
Méter… Az is csak mérés eredménye, ha valamit mérhetetlennek nevezünk. A csillagos ég például ilyen. Az unalom is. Mintha egész életemben vártam volna valami meghökkentőre, pedig az élet csak ritkán szolgál ilyesmivel. Egyszer azonban mindennek eljön az ideje.

II.
A klandrimanditák 2032-ben két hét leforgása alatt érkeztek meg a Földre. Ennyi időre volt szüksége ennek az öt, elefánt nagyságú, tejfehér, körteformájú lénynek, hogy fokozatosan lelassulva formát öltsön egy katonai bázis hangárjában.
A klandrimanditák azért jöttek le közénk a létezés Alpok-vonulatai közül, hogy megosszák velünk a hírt: hamarosan szabálytalan eseményhorizontok lepik el a naprendszert, és ha nem teszünk semmit, a mi bolygónk is el fog pusztulni.
– Egyetlen megoldás létezik arra, hogy ez ne történhessen meg! – mondták. – Átadjuk nektek a technológiát, amellyel két méter átmérőjű, speciális anyagból készült gömbökben embereket kell visszaküldenetek a múltba, pontosan egy ezredmásodperccel korábbra. Ezeknek a gömbökbe zárt embereknek igent vagy nemet kell mondaniuk a születőben lévő, s így akkor még elterelhető eseményhorizontokra, amelyek így nem okoznak majd semmi gondot nektek. A gömbök csak rövid időt tölthetnek el a közeli múltban, ahol, mivel már alig létezik, nagyon nagy a nyomás és a hő. A visszatért gömböket aztán le kell hűteni, és újra fel lehet használni.
A klandrimanditák, miután átadták az üzenetet és a visszatérő gömbök gyártási adatait, hevesen osztódni kezdtek, és hamarosan el is pusztultak. Ez volt az ő áldozatuk.

III.
Megalapítottuk a Jelen Létrehozási Hivatalt, készítettünk nyolcvanhárom gömböt, majd elkezdődtek a menetrendszerű eseményhorizont-elterelések. A Föld látszólag megint megmenekült egy külső fenyegetéstől, és az időjárók - az emberek a visszatérő gömbök utasait nevezték így – nagy megbecsülésnek örvendtek. Egyikük, Kyerze Geidd, különösen nagy népszerűséget szerzett az egyik versével:

                                                   A Jelen Létrehozási Hivatalban dolgozom.
                                                   Hivatalosan minden fáj.
                                                   Miért nem gyászolunk meg minden egyes pillanatot?
                                                   Múlnak, nem?

Nem borotválkozott már egy ideje, szőrös volt meg álmos. (Gyerekkorában nem tudta eldönteni, hogy az álmos azt jelenti-e, hogy valaki keveset aludt, vagy azt, hogy a szeme alatti táskákban álmok térnek nyugovóra.)
Kényelmesen pakolt ide-oda, elhúzta a függönyöket, kitakarította a konyhát, elmosogatott pár bögrét, csészéket.
Tette a dolgát.

 A folytatás ITT olvasható!

A csak a természet közelségében megtapasztalható impressziókról... nagy tévedés azt hinni, hogy csupán érzelmiek, dehogyis. A táj intellektuális élmény, a hegy, rét, folyó tömény gondolatisággal terhes, csak tudni kell megérteni, megfejteni.

Amit tudni kell az életről.

Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát a nevem, de barátnak csak Moccanó Faág Árnyéka. Miután megértem és lepottyantam egy szilvafáról, választott nagyapám, Kocce apó sorban elmondott nekem mindent, amit tudni kell az életről...

A folytatás ITT olvasható!